Fura amit most érzek. Igazság szerint azt szeretném érezni, hogy boldog vagyok a párommal, de ez csak a vágyam, mert nem vagyok teljes mértékben boldog. De ez természetes.
Véleményem szerint hosszú távon nincs tökéletes, 100%-os boldogság egy párkapcsolatban. Miért? Próbálom megmagyarázni.
Azt írtam az imént, hogy hosszú távon, ami nagyon lényeges része a mondatomnak. Igazán, felhőtlenül boldogok csak rövid ideig lehetünk, mert a boldogságnak nevezett állapot egy idő után elillan, megkopik, nem képes a szívünk-lelkünk időtlen-időkig ragyogni.
Ha mi is rajongunk a párunkért és ő is imád minket, vagyis a szerelem kölcsönös, egy bizonyos idő elteltével ez az állapot kissé unalmassá, megszokottá válik. Minden természetes lesz, eluralkodik a kapcsolatban a megszokás, megkopik a kezdeti varázs. Jobb esetben a szerelemből szeretet, tisztelet lesz, és a párok együtt maradnak ebben a boldogság-közeli állapotban., ez is elégedetté teszi őket. Rosszabb esetben egyikük már nem fog megelégedni ezzel az állapottal, mert már nem fogja olyan jól érezni magát, mint a kapcsolat elején. Ekkor kicsit feszült lesz, hiányérzete támad. Ezt az érzést minden ember másképp dolgozza fel: valaki menteni akarja a kapcsolatot, és új élményekkel próbálja színesíteni. Mások fásulttá, rosszkedvűvé válnak, mert igazából nem értik, hogy mi a bajuk. Néhányan pedig lassan, fokozatosan nyitnak újra kifelé, és elhanyagolják a párjukat, nem foglalkoznak vele – ők az önző, csak magukkal törődő egyének.