A megyei kórház nőgyógyászati
osztályán egy 30 év körüli, kétgyermekes, szőke, kék szemű nő üldögélt egy kényelmetlen
széken, a 2-es számú vizsgáló előtt. Néhány nappal korábban egy kisebb
beavatkozást, úgy is mondhatjuk divatosan, hogy rutinműtétet hajtottak végre
rajta, ezért türelmesen várt a zárójelentésére.
Amíg ücsörgött, mozizott.
Először egy magas, feltűnően
gömbölyű fejű, barna, süni hajú orvos haladt el előtte vidáman, fütyörészve.
Főhősünk, akinek a nevét még nem is említettem, de most megteszem: Sás Pálné,
született Kis Irén, röpke 11 másodperc alatt megállapította, hogy a doktor
fölöttébb humoros lehet. Erre a fehér köpenyére helyezett arcképes igazolványféléből
következtetett, amin a feje nem elölről, hanem hátulról volt lefotózva. Irén
miután elolvasta a doki nevét, és össze akarta vetni a fütyörésző arc vonásait
a képen látható fizimiskával, meglepetten konstatálta, hogy a fényképen nincsenek
szemek, orr, sőt még száj sem, csupán egy hájas nyak és egy buci fej, barna, tüsi
hajjal. Amint az orvos elment az orra előtt, és Irén hátulról is szemügyre
vehette, tökéletesen be tudta azonosítani a fejet a fotón látott kobakkal.
Sás Pálné álmában sem gondolta
volna, hogy egy egyetemet végzett, jól kvalifikált egyén, aki ráadásul a megyei
kórház alkalmazottja, ennyire szellemes is lehet. Eddig azt tapasztalta, hogy
az orvosok nagy tudású, komoly emberek, nem holmi bohém fazonok.
Éppen mélyet sóhajtott, ezzel is
kifejezve döbbenetét, amikor a csapóajtó váratlanul kivágódott, hűs, friss
levegőt zúdítva a fertőtlenítő szagú folyosóra.
Egy göndör, fekete hajú
fiatalember támogatott egy riadt tekintetű terhes nőt, mögöttük egy idősebb,
duci hölgy vonszolta túlsúlyos testét. A férfi a vizsgáló ajtaján kétszer,
határozottan kopogott, mintegy jelezve, hogy nincs vesztegetni való idejük. Közben
a kismama úgy sóhajtozott, mint pár másodperccel azelőtt Irén, de több mint
valószínű, hogy nem a furi fényképű doktorka miatt. Kisvártatva kinyílt az
ajtó, és egy unott képű nővérke dugta ki a fejét. Az állapotos nő begurult a
vizsgálóba, a kísérői kissé ijedt arckifejezéssel követték ringó csípőjét, amíg
be nem záródott mögötte az ajtó.
– Én most hazaszaladok a
cuccokért – mondta a férfi.
– Menj csak fiam! – hebegte a
kövér nő.
Szemmel láthatóan meg voltak
illetődve mind a ketten. Ebből Irén bölcsen kikövetkeztette, hogy az első baba
érkezését várják.
A termetes hölgyemény idegesen sóhajtozva
járkált fel s alá a folyosón. Irén rövidesen azt is megállapította, hogy túl
sok sóhajtás hangzott már el aznap ahhoz képest, hogy még csak délelőtt 10 óra
volt.
Előjöttek az emlékei,
visszaidézte magában hogyan, milyen körülmények között szülte meg a gyermekeit.
Egyszer csak a pufi nőre nézett, és egy újabb mély sóhaj kíséretében magasztosan
megszólalt:
– Az élet nagy pillanatai!
Úgy vélte ebben a 4 szóban minden
benne van.
De a nagytermetű asszonyság nem
vette a lapot, úgy átnézett Irénen, mintha egy üvegfal lenne.
Sás Pálné, született Kis Irén
bánatában ismételten sóhajtott egy nagyot, fejét csóválva felállt, és átült egy
szemközti székre.