Hallgass meg kérlek!

2011 január 8. | Szerző: Kimchi |

Szerdán volt egy komoly vizsgám, rendesen fel is húztam magam a tanár módszere miatt. Felspanolva hagytam el a vizsgatermet, mentem anyukámhoz ebédelni. El akartam neki mesélni részletesen mi történt, hogy kiadjam magamból a mérget, de észrevettem, hogy csak fél füllel figyel. Később találkoztam egy ex kollégámmal, aki kérdezte mizu. Na, mondom magamnak, ha már megkérdezte, elmondom neki, hogy konkrétan mi foglalkoztat. Azt hiszitek figyelt rám? Aztán szándékosan teszteltem. A szót rá tereltem, kérdezgettem vele mizu. Csodák csodájára megeredt a nyelve. Én nem voltam olyan bunkó, mint ő, meghallgattam figyelmesen.

Furik az emberek. Megkérdezik udvariasan, hogy vagy, aztán amikor be akarsz számolni, leszarnak. Úgy tűnik, a “hogy vagy?” már töltelékszó, kb annyi, mint a hello. Választ senki sem vár, ha kap, nem érdekli.

Viszont a pletykára mindenki éhes. Legközelebb ha összefutok valakivel, valami szaftos témát dobok fel, amit tovább lehet adni, kíváncsi vagyok, hogy fog-e fülelni.

Igazából mindenki csak a maga bajával van elfoglalva, mindenkinek az  a fontos, ami vele, a párjával, gyerekével, unokájával stb. történt.

Ha sürgős, vagy fontos közlés kényszerem lesz a közeljövőben leülök  majd egy tükör elé, és terápia gyanánt megosztom magammal, nehogy bennem ragadjon a szó és beteggé, idegbajossá tegyen. (Vagy ide leírom:)