Exek

2011 április 16. | Szerző: Kimchi

Szakítás után egyesek tartják a kapcsolatot ex partnerükkel, mások nem. Felmerült bennem a kérdés, hogy melyik jobb, és miért?

Véleményem
szerint minden kapcsolat más, mivel a pasik sem egyformák, ezért arra
sincs recept mennyire lesznek a volt párok jóban, vagy rosszban a
szakítást követően.

Két példa az életemből:

Az
egyik exem elhagyott amikor én még nagyon szerettem őt. Udvariasságból
pár éven keresztül köszöntöttük egymást szüli és névnapokon, és
karácsonykor, húsvétkor is váltottunk egy-egy e-mailt. Amikor elolvastam
ezeket a köszöntőket mindig fájt a szívem, és borzasztóan rosszul
éreztem magam. Felfedeztem őt a facebook-on, de nem merem bejelölni,
mert még mindig érzékenyen érint ha látom. Ebben az esetben úgy érzem az
a legjobb, ha semmilyen kommunikáció nincs közöttünk.

Egy
másik exem, aki iránt igazán sohasem tápláltam mély érzelmeket, kb
félévente jelentkezik valami bárgyú ürüggyel, kipuhatolja, hogy van-e
éppen párom, aztán amikor közlöm vele, hogy tök jól elvagyok nélküle,
újra csendben van pár hónapig. Őt már elengedtem, ezért néha úgy érzem,
hogy szívesen elbeszélgetnék vele, csak úgy. Aztán egy másik gondolat
ezt kiüti. Mire lenne az jó? Ha én most jókat tudok dumcsizni a
jelenlegi barátommal és van néhány barátnőm is, akkor miért vonjam be
újra az életembe azt, akivel már lezártam a kapcsolatomat? Megértem az
igényét, ha neki nincs barátnője. Viszont ha van, akkor velem miért
akarja fenntartani a kapcsolatot? Nem elégíti ki az aktuális kedvese társasága?

Egyesek akkor érzik jól magukat,
ha minden ex barátnőjükről tudnak, olykor-olykor összeröffennek velük,
és nyitva hagyják az ajtót, amin vészhelyzet esetén valamelyik csajszi visszasétál hozzájuk… Vagy nem?

Mit gondoltok erről?

Szeletke a múltból

2011 április 11. | Szerző: Kimchi

Tanulságos az az eset, ami ma délután velem megesett.

Több, mint 6 éve kerültem munkakapcsolatba egy pasival. Mivel éppen szingli voltam és elszántan kerestem az igazit, ez a fickó is felkerült a potenciális férjjelöltek listájára. Minden szempontból tökéletesnek TŰNT. A “tűnt” szót azért írtam nagy betűvel, mert mint tudjuk, a látszat néha csal. Jóképű, egyedülálló, intelligens – gondoltam, (mert ezt akartam gondolni!) s csak pozitív jelzőket aggattam rá. Amikor összehozott minket a munka, kerülgettük, kóstolgattuk egymást, de olyan mulya volt, mint férfi, hogy nem mert közeledni. Én akkor betartottam a klasszikus felállást, nem vettem kézbe az irányítást, így nem történt köztünk semmi.

Ma újra utamba sodorta őt az élet. Az eltelt évek és a megváltozott életkörülményeim hatására teljesen másnak láttam a pasit. Most boldog párkapcsolatban élek, és mint kiegyensúlyozott, nyugodt nő, totál kiábrándítónak, sőt, kicsit ellenszenvesnek is találtam őt. Ahogy beszélgettünk azon gondolkoztam, hogy mi a fene tetszett nekem anno benne, miből gondoltam akkor, hogy ő és én talán összeillenénk, ha közelebb kerülnénk egymáshoz. Szó szerint “gáz” a pasi.

Nehéz napok…

2011 március 28. | Szerző: Kimchi

 Régen írtam, pedig zajlik az élet.

Mostanában a feje tetejére állt minden. Nem jönnek össze úgy a dolgok, ahogy szeretném, sorra érnek az apró kudarcok.

Vegyük például a munkát. Az egyik kisfőnök tőlem 7 évvel fiatalabb nő. Azt hiszi, hogy az Univerzum csak körülötte forog. Fontoskodó, okoskodó. Tele van a hócipőm vele, de mivel alapjában véve konfliktus kerülő vagyok, nem szólok be neki. 

Aztán itt van a családom. Anyukám kábé majdnem ezt csinálja. Nem mondhatom el nyíltan a véleményemet, mert vagy félreérti, vagy úgy állítja be, hogy amit mondok az baromság. Építő jellegű beszélgetést nem tudok vele folytatni, mindig összeveszünk.

Na és a párom. Sokszor idegesít amit csinál. Apróságok csak, de nem jó ez így.

Asszem magamba szállok, lehet, hogy velem van baj?

Az én Rómeóm és a nőnap

2011 március 7. | Szerző: Kimchi

Biztosra veszem, hogy minden nő hurcol a szívében élete végéig egy Rómeót.

Az egyetlent, a nagy Őt, az igazit, a szívmelengetőt, az örökös punci bizsergetőt, azt, akit az sors, az élet elsodort mellőlünk fizikailag és földrajzilag, de a lelkünkben örökre ott marad.

Ahogy Rómeó a halálával magával vitte a sírba  a szerelmet, mi is visszük magunkkal a mi Rómeónk emlékét a koporsónkba.

3 éve nem láttam az én Rómeómat.

Tavaly még küldött nőnapra egy virtuális képeslapot.

Ismét itt a március és a szívem nem a megszokott ritmusában dobog…

Valentin

2011 február 12. | Szerző: Kimchi

Talán Amerikából jött. Először mindenki sápítozott, hogy nem kell ez nekünk, nem veszünk át mindenféle baromságot a tengerentúlról, aztán lassan kis hazánkban is egyre népszerűbb lett.

Micsoda üzlet a kereskedőknek!

A szerelem napja. Tök jó. Az még jobb lenne, ha minden nap a szeretetről szólna.

A lányom az javasolta, hogy legyen utálat napja is. Ajándékozzuk meg azokat, akiket utálunk… Vajon mi sülne ki belőle?

Mindenesetre én most szeretem a Valentint. Van párom, adom, s kapom a meglepit.

Még egy ünnep, amikor azoknak szorul össze a szívük akik egyedül vannak, magányosak…

Javaslom, hogy az utálat napja mellé vezessük be a magányos emberek napját is, jó? Ha már úgyis olyan nagy divat lett az ilyen-olyan nap.

Az élet nagy pillanatai

2011 február 9. | Szerző: Kimchi

A megyei kórház nőgyógyászati
osztályán egy 30 év körüli, kétgyermekes, szőke, kék szemű nő üldögélt egy kényelmetlen
széken, a 2-es számú vizsgáló előtt. Néhány nappal korábban egy kisebb
beavatkozást, úgy is mondhatjuk divatosan, hogy rutinműtétet hajtottak végre
rajta, ezért türelmesen várt a zárójelentésére. 

Amíg ücsörgött, mozizott.

Először egy magas, feltűnően
gömbölyű fejű, barna, süni hajú orvos haladt el előtte vidáman, fütyörészve.
Főhősünk, akinek a nevét még nem is említettem, de most megteszem: Sás Pálné,
született Kis Irén, röpke 11 másodperc alatt megállapította, hogy a doktor
fölöttébb humoros lehet. Erre a fehér köpenyére helyezett arcképes igazolványféléből
következtetett, amin a feje nem elölről, hanem hátulról volt lefotózva. Irén
miután elolvasta a doki nevét, és össze akarta vetni a fütyörésző arc vonásait
a képen látható fizimiskával, meglepetten konstatálta, hogy a fényképen nincsenek
szemek, orr, sőt még száj sem, csupán egy hájas nyak és egy buci fej, barna, tüsi
hajjal. Amint az orvos elment az orra előtt, és Irén hátulról is szemügyre
vehette, tökéletesen be tudta azonosítani a fejet a fotón látott kobakkal.

Sás Pálné álmában sem gondolta
volna, hogy egy egyetemet végzett, jól kvalifikált egyén, aki ráadásul a megyei
kórház alkalmazottja, ennyire szellemes is lehet. Eddig azt tapasztalta, hogy
az orvosok nagy tudású, komoly emberek, nem holmi bohém fazonok.

Éppen mélyet sóhajtott, ezzel is
kifejezve döbbenetét, amikor a csapóajtó váratlanul kivágódott, hűs, friss
levegőt zúdítva a fertőtlenítő szagú folyosóra.

Egy göndör, fekete hajú
fiatalember támogatott egy riadt tekintetű terhes nőt, mögöttük egy idősebb,
duci hölgy vonszolta túlsúlyos testét. A férfi a vizsgáló ajtaján kétszer,
határozottan kopogott, mintegy jelezve, hogy nincs vesztegetni való idejük. Közben
a kismama úgy sóhajtozott, mint pár másodperccel azelőtt Irén, de több mint
valószínű, hogy nem a furi fényképű doktorka miatt. Kisvártatva kinyílt az
ajtó, és egy unott képű nővérke dugta ki a fejét. Az állapotos nő begurult a
vizsgálóba, a kísérői kissé ijedt arckifejezéssel követték ringó csípőjét, amíg
be nem záródott mögötte az ajtó.

– Én most hazaszaladok a
cuccokért – mondta a férfi.

– Menj csak fiam! – hebegte a
kövér nő.

Szemmel láthatóan meg voltak
illetődve mind a ketten. Ebből Irén bölcsen kikövetkeztette, hogy az első baba
érkezését várják.

A termetes hölgyemény idegesen sóhajtozva
járkált fel s alá a folyosón. Irén rövidesen azt is megállapította, hogy túl
sok sóhajtás hangzott már el aznap ahhoz képest, hogy még csak délelőtt 10 óra
volt.

Előjöttek az emlékei,
visszaidézte magában hogyan, milyen körülmények között szülte meg a gyermekeit.
Egyszer csak a pufi nőre nézett, és egy újabb mély sóhaj kíséretében magasztosan
megszólalt:

– Az élet nagy pillanatai!

Úgy vélte ebben a 4 szóban minden
benne van.

De a nagytermetű asszonyság nem
vette a lapot, úgy átnézett Irénen, mintha egy üvegfal lenne.

Sás Pálné, született Kis Irén
bánatában ismételten sóhajtott egy nagyot, fejét csóválva felállt, és átült egy
szemközti székre.

Vizsgafrász

2011 január 17. | Szerző: Kimchi

Szerintem én egy jó nagy marha vagyok, vagy mégsem? Nézőpont kérdése.

Azért jelentkeztem újra főiskolára, hogy egy kicsit csiszoljam a tudásomat, pallérozzam az elmémet.

Vizsgaidőszak van. Nem az számít, hogy milyen okosak vagyunk, hanem az, hogy milyen leleményesek.

Régen jártam főiskolára, és elfelejtettem milyen igazságtalanságokkal találkozhat itt az ember.

A jegyek nem a tudásunkat tükrözik. Aki jól (pofátlanul) tud puskázni, az lehet, hogy jobb eredményeket ér el mint a szegény, puskázásra képtelen szerencsétlen, aki éjt nappallá téve tanul.(pl. én)

Most rálátásom van arra, hogyan tanulnak a mai fiatalok. Kb egy nappal a vizsga előtt előveszik a jegyzeteket, csőre töltik a puskát, ami nagyjából 2-3 órát vesz igénybe, majd lazán besétálnak a vizsgaterembe és átmennek! 

Én meg görcsölök  a könyv fölött, órákat töltök a neten információkat keresgélve, és a vizsgán olyan feladatokkal szembesülök, amelyektől leesik az állam!

Az egyik tanár példának okáért mindenkinek négyest adott, kortól, nemtől tudástól függetlenül. Ez jó is, meg nem is. A másiknál viszont vért izzadt az egész társaság, mégis megbuktunk mindannyian!

Húha, bele kell a rendszerbe rázódni!

Hallgass meg kérlek!

2011 január 8. | Szerző: Kimchi

Szerdán volt egy komoly vizsgám, rendesen fel is húztam magam a tanár módszere miatt. Felspanolva hagytam el a vizsgatermet, mentem anyukámhoz ebédelni. El akartam neki mesélni részletesen mi történt, hogy kiadjam magamból a mérget, de észrevettem, hogy csak fél füllel figyel. Később találkoztam egy ex kollégámmal, aki kérdezte mizu. Na, mondom magamnak, ha már megkérdezte, elmondom neki, hogy konkrétan mi foglalkoztat. Azt hiszitek figyelt rám? Aztán szándékosan teszteltem. A szót rá tereltem, kérdezgettem vele mizu. Csodák csodájára megeredt a nyelve. Én nem voltam olyan bunkó, mint ő, meghallgattam figyelmesen.

Furik az emberek. Megkérdezik udvariasan, hogy vagy, aztán amikor be akarsz számolni, leszarnak. Úgy tűnik, a “hogy vagy?” már töltelékszó, kb annyi, mint a hello. Választ senki sem vár, ha kap, nem érdekli.

Viszont a pletykára mindenki éhes. Legközelebb ha összefutok valakivel, valami szaftos témát dobok fel, amit tovább lehet adni, kíváncsi vagyok, hogy fog-e fülelni.

Igazából mindenki csak a maga bajával van elfoglalva, mindenkinek az  a fontos, ami vele, a párjával, gyerekével, unokájával stb. történt.

Ha sürgős, vagy fontos közlés kényszerem lesz a közeljövőben leülök  majd egy tükör elé, és terápia gyanánt megosztom magammal, nehogy bennem ragadjon a szó és beteggé, idegbajossá tegyen. (Vagy ide leírom:)

Illatok…

2011 január 6. | Szerző: Kimchi

Imádom a kellemes illatokat.

Nem értem, hogy az angolok miért nem tisztálkodnak minden nap, nincs annál jobb, mint amikor fürdés után érzi az ember a finom tusfürdő illatát.

Az illat szónak kevés szinonimája van: szag, odor, buké, aroma, mindegyik mást fejez ki.

A szagot a  kellemetlen, büdös, bűzös dolgok kifejezésére használjuk. (Nem is írom le, hogy mire, tudja mindenki.)

Aromája az egzotikus, különleges dolgoknak van. Ja, és a kávénak! Azt is imádom! Reggel, miután lefőzöm, szinte csiklandozza az orromat a kesernyés aroma!

A bukéról a bor, az alkohol jut eszembe.

Odor. Hm. Talán a piperékre, parfümökre, és a dezodorokra jellemző.

Becsukom a szemem, felidézem az emlékeket, és ha erősen koncentrálok, minden eseményhez tudok illatot társítani.

A kakaó illata, amit anyukám gyerekkoromban ágyba hozott…

Nagymamám utánozhatatlan ételeinek az illata…

A kertünkben pompázó rózsák illata…

Férfiak bőre, arcszeszek, parfümök, szex után a hancúrozást követő illatfelhő…

Sok sok sok leírhatatlan csoda!

Boldogság a párkapcsolatban

2010 december 30. | Szerző: Kimchi

Fura amit most érzek. Igazság szerint azt szeretném érezni, hogy boldog vagyok a párommal, de ez csak a vágyam, mert nem vagyok teljes mértékben boldog. De ez természetes.

Véleményem szerint hosszú távon nincs tökéletes, 100%-os boldogság egy párkapcsolatban. Miért? Próbálom megmagyarázni.

Azt írtam az imént, hogy hosszú távon, ami nagyon lényeges része a mondatomnak. Igazán, felhőtlenül boldogok csak rövid ideig lehetünk, mert a boldogságnak nevezett állapot egy idő után elillan, megkopik, nem képes a szívünk-lelkünk időtlen-időkig ragyogni.

Ha mi is rajongunk a párunkért és ő is imád minket, vagyis a szerelem kölcsönös, egy bizonyos idő elteltével ez az állapot kissé unalmassá, megszokottá válik. Minden természetes lesz, eluralkodik a kapcsolatban a megszokás, megkopik a kezdeti varázs. Jobb esetben a szerelemből szeretet, tisztelet lesz, és a párok együtt maradnak ebben a boldogság-közeli állapotban., ez is elégedetté teszi őket. Rosszabb esetben egyikük már nem fog megelégedni ezzel az állapottal, mert már nem fogja olyan jól érezni magát, mint a kapcsolat elején. Ekkor kicsit feszült lesz, hiányérzete támad. Ezt az érzést minden ember másképp dolgozza fel: valaki menteni akarja a kapcsolatot, és új élményekkel próbálja színesíteni. Mások fásulttá, rosszkedvűvé válnak, mert igazából nem értik, hogy mi a bajuk. Néhányan pedig lassan, fokozatosan nyitnak újra kifelé, és elhanyagolják a párjukat, nem foglalkoznak vele – ők az önző, csak magukkal törődő egyének.